Prológus

Prológus

Hajnali három volt. Tudtam, hogy a telefonomnak nem szabadott volna csörögnie, és hogy apának már rég itthon kellett volna lennie. Hittem, hogy ő hívott. Pedig hányszor mondták már nekem, hogy hinni a templomban kell...
-Tessék?- szóltam bele mobilomba álomittas hangon.
-Alayna Crusader?- kérdezte egy hivatalos hang, kicsit sem álmosan... De jó neki.
-Igen. Segíthetek valamiben?
-Simon Greengrass vagyok, a rendőrségtől- ezen a ponton kezdett kezem megállíthatatlanul remegni.
-Szomorú hírt kell közölnön magával. Az édesapja, George Crusader ma éjjel kettő, és fél három között életét vesztette egy tragikus közúti balesetben.- mélyről jövő zokogás tört fel tormomon. Ő volt nekem az egyetlen, mégis itthagyott. -Meg kell kérnem, hogy jöjjön be a kórházba, és azonosítsa holttestét.
-Én... Igen, azonnal ott vagyok!- kapkodva, a sírástól homályos látással vettem magamra ruháimat, s kibotorkáltam London hűvös utcáira.
  Kétségbeesetten kapálóztam, hogy egy taxis végre észrevegyen, vagy legalábbis csak megsajnáljon. Mivel viszonylag gazdag negyedben laktunk ezért még ilyen embertelen időpontban is lézengett a környéken pár kocsi. Néhány másodpercbe telt csak, hogy bekanyarodjon egy, pont elém. Már készültem feltépni az ajtót, ám valaki más megelőzött. Göndör, barna fürtjei kishíján kiszúrták szemeim. Szörnyen ismerősnek tűnt, de ott és akkor leszartam mindent. Vetettem rá egy könyörgő pillantást, s mikor belátást nyert könnytől itatott szemeimre egy édes kis félmosollyal odébb állt, s besegített a taxiba. Hálásan súgtam neki köszönetet, majd alighogy befejeztem a mondatot már diktáltam is a címet sofőrömnek.
  Egészen addig a pillanatig reménykedtem, ameddig fel nem emelték a leplet apukám élettelen testéről. Reméltem, hogy ez csak egy ócska poén, hogy apu előugorhasson, s közölhesse, hogy boldog április elsejét, én meg emlékeztessem, hogy február negyedike van. De sajnos tévedtem.. Tévedtem, addigi életem során talán a legnagyobbat.

Apa halála után pár hónappal jött a telefonhívás, az időponttal. Hogy minek az időpontjával? A One Direction tehetségkutatójának első beválogatójával. Óriási lehetőség volt. 8, a beküldött videója által kiválasztott lány, egy hét tömény verseny. Egy lánynak minden nap távoznia kell. Örülnöm kellett volna, visítanom, ám mégsem tettem. Tudtam, hogy nem fogom tudni végigcsinálni. Az egészre apu miatt jelentkeztem, de ő már nincs többé. Eszem ágában sem volt elmenni, ám legnagyobb balszerencsémre lakótársam, és egyben legjobb barátnőm Cinti megneszelte a dolgot.
- Picuri! Azzal, ha elmész nem vesztesz semmit, viszont ha nem akkor talán mindent.
Továbbra is elutasítottam az ötletet, ám Cinti hajthatatlan volt. Hetente változó színű haja éppen padlizsámban pompázott, szeme izgatottan csillogott. Ám ha más jót ugyan nem is, a makacsságát eltanultam tőle, így továbbra is határozott nem volt a válaszom. Tudtam, hogy apu nélkül nem tudnám végigcsinálni.
-Ő is így akarta volna- jegyezte meg halkan, már-már suttogva, majd távozott a nappaliból. Mindig is értett ahhoz, hogyan érje el, amit akart, ahogy most is. Elejtettem pár könny cseppet, majd összekaptam magam és bekapcsoltam a gépet.
-Cinti!- kiáltottam olyan hangosan, amennyire csak tellett tőlem.
Barátnőm 10 másodpercen belül előttem állt, mosolyogva. Biztos voltam benne, hogy tudja miért hívtam.
-Egy feltétellel!
-Igen hugica?
-Segíts dalt írni- boldog mosollyal ölelt magához, s az agyában már pörögtek készülő dalom sorai.

Szóval új ötlet isméét :D Visszatérő olvasóimnak puszii :D újaknak, meg üdvözöllek titeket puszi :D 2-3 megjegyzés, és jön is a következő! ;)